Egyházak

Vallási élet

Pusztavám község már a középkorban is rendelkezett plébániával. Erről egy 1332-1337 között keletkezett pápai dézsmalistáról értesülhetünk.

A törökdúlás 150 éve alatt a környék teljesen elnéptelenedett területére németajkú evangélikus, és (a móri kapucinus rendház szervezésével) katolikus telepesek érkeztek. Elenyésző számban voltak jelen reformátusok is, ám ők hamar beolvadtak az evangélikus felekezetbe.

Az itt lakó reformátusok az 1946-ban kezdődő csehszlovák-magyar lakosságcsere áldozatai.

Katolikus Egyház

 

Közlemény
 Tájékoztatjuk a Tisztelt Lakosságot, hogy 2014. évben 11,783 millió Ft pályázati támogatással megtörtént a Pusztavámi Páduai Szent Antal Plébániatemplom templomtér támfalának megerősítése, a csapadékvíz csatornázása, a templomtér burkolása és parkosítása.
 Pusztavám Római Katolikus Plébánia

 

A pusztavámi templom történet

Pusztavám, alias Ondód temploma az 1818 évi egyház látogatási jegyzőkönyv szerint
 P. Valerianus móri kapucinus lelkipásztorkodása alatt már 1748-ban kezdett épülni a híveknek. Különösen Auersparg Mária Antónia grófnő, Bergh

z Adolf generális feleségének segítségével és támogatásával a község közepén, egy száraz emelkedett és tűzveszélymentes helyen 1760. évben készült el. Ezt a kis templomot többször földrengés érte, és egy heves földrengés következtében rommá lett. 1814. évben ezért újból kellett felépíteni ugyanazon a helyen, de nagyobb méretekkel s 1816.évben a vallásalap és a hívek hozzájárulásával, a mai alakjában el is készült amit Major József főesperes 1816.évben június 5-én a káptalani helynöknek jelentik :,, a templom olyan állapotban van, hogy misézni lehet”. A templom román stílusban erős római körívek bolthajtással és pillérekkel épült. Kezdetben csak benedikálva volt. Vajlandi Sebő pleb. jelenti a püspöknek, hogy a templomot 1818 május 28-án megáldotta. A Canmica Visitus azonban kötelességévé tette a plébániának, hogy a templom felszenteléséről gondoskodjék, és ennek nyomán Imre püspök 1861 május 11-én hírül adja Bergheüer Károly prépost-plb.-nak, hogy a templom felszentelését el fogja végezni. A templom kezdetben, csak többször meszelve volt, amint Storinger Pál Iszkaszentgyörgyi esperes 1838 évi levelében megemlíti, nem volt sem mennyezeti képe, sem más festménye szentképei azonban voltak, de azokat nem a falra akasztották, hanem az ünnep és nyolcadok alatt tették nyilvános tiszteletre. ,,Kezdetben a templom nem volt anyaegyház, hanem a móri kapucinusok filiája, mórról adminisztrálták a veszprémi ált. helyüktől kapott joghatóság alapján 1788-ig ekkor kezdi Kietreiber Lipót első plébános a lelkipásztorkodást.” A templom mellett nem volt sem kápolna, sem temető, utóbbit magasabb helyen a mai helyén állították, és 1858-igy a luteránus halottakat is ide temették. A templom oltárai az épület arányának megfelelően fából készültek, mozdíthatók voltak, ereklyékkel ellátva: a főoltár paduai szent Antal, sz egyik mellékoltár szűz Mária, a másik meg szent József képeivel. Kereszttel, Kánontáblával és tiszta oltárterítővel volt díszítve. Az oltárképek mesterei ismeretlenek. A főoltáron van a tabernaculum, benne a szentségi monstrancium és ciborium kulccsal elzárva, a kulcsot gyakori használat folytán a sekrestyében tartják. A tabernaculum előtt egy fémből készült mécs van melyet azonban az alap pénzek miatt csak az istentiszteletek alatt égtek. Volt még a templomban egy üvegből készült függőlámpa (…) a templom hajó megvilágítására, azon kívül a 27 darab keményfa pad, 2 térdeplő, a egy faedény a szenteltvíz számára, az evangeliumi oldalon foglalt helyet a szószék a szentlélek galamb képével a sekrestyéből szóló feljárással, mellette állt a keresztkút alsó része márványból, felső része fából készült. Itt volt a keresztelő rémedence kúp alakú zárható fedeéllel a kerestteléssel szükséges dolgokkal. A templom főbejárata felett erős boltíven feküdt a kórus 9 változatú pedálos orgonával, melyet Reinhart György komáromi orgonaépítő 1817-ben 550 forintért kijavított: a kóruson volt egy szekrény, ahol a különböző hangszereket és kottákat tartották. A kórus felett épült a torony erős szolid falból, s egy harang álvánnyal, rajta a harangok: a 6 mázsás nagyharang paduai szent Antal tiszteletre melyet Millasim püspök 1802-ben felszentelt, ,,aztán a 339 fontos szent Donát tiszteletére Nagy Ignác püspöktől felszentelt (1778-ban) másik harang” a harmadik 105 fontos harangot Koller Ignác veszprémi püspök 1763-ban a szentháromság tiszteletére szentelte fel, és volt még egy 90 fontos lélekharang szent Margit tiszteletre Koller Ignáctól felszentelve. A harangokhoz egy templom kívüli feljáró vezetett, melynek kulcsát a kántor őrizte, és ő is harangozott. A sekrestye a szentélyből nyílt be, s itt volt az egyházi ruhák és szerek őrzésére szolgáló kettős szekrény, egy keményfából készült gyóntatószék, egy rézedény a kézmosáshoz, s egy-egy tábla a szentmiseimádsággal és az alap misékkel. Az egyik szekrényben őrizték a nepumuki szent János erekjéjét Millasim püspöktől ezt az ereklyét Edmund bécsi püspök 1795-ben hitelesnek elismert, továbbá paduai szent Antal ereklyéje ugyancsak Millasim püspök hitelesítése alapján 1797 évről. Ezen ereklyéket az illető szent ünnepén és nyolcada alatt kitették nyilvános tiszteletre. Az 1845-évi egyházlátogatási jegyzőkönyv szerint lényeges változáson nem ment át a templom, azonban sok tekintetben javításra szorult különösen külső részeiben, belső részeiben, az 1838 évi kimeszelés után ,,vidámabb alakot öltött”. A templom ruhaneműje kezd megkopni a hosszas használat következtében. Van elegndő szent edénye ,,egy kehely Vajland Sebő plébános misézése alkalmával eltűnt” többnyire Kietreiber Lipót első plébános ajándéka(: 1 ezüst szentségtartó 2 ezüst kehely).
1869 július hónapban nagy csapás érte a községet: templom iskola és plébánia leégett. Ez a csapás annyira elkeserítette Berghauser Károly plébánost, és majki prépostot, hogy a teljes visszavonulás gondolatával foglalkozott; így panaszkodott Steekli Alajos espereshez írt levelében: ,,…”. A leégett templom hamarosan rendbe jött a vallásalap és a hívek hozzájárulásával, a belső kijavítás azonban lassan ment. Bitter Fried bécsi vállakozó 1878-ban ajánlatot adott a főoltár kijavítására a tabernakulum, keresztkút rendbehozására 1910 forint összegben, Bauer János káptalani helynöktől engedélyezve ugyanezen évben Kovács Ignác építőmester 150 forintért kimeszelte, a székesfehérvári káptalam 1879-ben 100 forintot küldött a templom belső felszerelésére. Az újból rendbehozott templomot Steekli Alajos iszkaszentgyörgyi esperes plébános 1879 év szeptember havában megáldotta. A templom festésére csak 1905-ben került sor amikor Lotz Antal pécsi templomfestő 1400 korona összegében vállalta a szentély, a mennyezet szent képekkel való festését, díszítését színezését, az oldalfalak festését márványozását, és Gyula Püspök 1905-ben engedélyezte az összeget a templom pénztárból.- Az olajjal vászonra festett keresztutat hazai műiparosok készítették 1040 korona összegben 359/igii sz. E.H. engedéllyel. 1912 február 18-án megáldotta és ellátta. 1914 augusztus havában kisebb mérvű földrengés érte a községet -100 évvel később az első földrengés után- és a templomot : az oldalfalak és pillérek megrepedtek, a mennyezet vakolata több helyen leszakadt s a kórus boltozata nagyon meggyöngült. A székesfehérvári államépítészeti hivatal Ottokár püspök közbenjárására a pilléreket gömbvasakkal összehúzta a mennyezet vakolatát kijavította, s a kórus boltozatát újraépítette, a vakolat azonban hull időnként. 1913-ban az Óbudai Jópásztor intézet 500 korona összegben fehér selyemdamasztból aranysárga selyemmel gazdagon díszített baldachimot készített a templom pénztár terhére. 1928-ban pedig a hívek egy mezőkövesdi casulát ajándékoztak. Az 1914-1918 évi világháborúban elregurált harangok helyére a hívek 5360 pengő összegben 3 új harangot rendeltek szlovák cégnél: 1as hangú 500kg súlyút a Szentháromság és szent Antal képével-, egy másikat, c hangút250 kg súlyban szent Flórián tiszteletre, a harmadikat pedig f hanggal110 kg súlyban Mária tiszteletre. …. Ágoston bakonysárkányi esperes- plébános végezte a haragszentelést 1928 március 25-én. -128-ban Fent Mátyásné Kőnig Teréz egy monstranciát ajándékozott a templomnak így most kettő van, a harmadikat … (Ágoston) esperes elvitte a felsődobosi kápolnába .-1936-ban E.H. 958-as számú rendelettel 2 misézőkelyhet és paténát beszolgáltatta.-1938-ban a vallásalap mint ..úr az egész templom külsejét cementes kőporral bevakolta. A templom további sorsát a II. világháborúban, mikor a tornyot megfigyelőnek használták épp ezért össze-vissza lőtték.

Református Egyház

 

Tudott dolog, hogy Pusztavámon korábban nem volt Református család !

Az itt lakó Reformátusok az áttelepítés szomorú áldozatai ! Mert az akkori Csehszlovákia területén élő magyaroknak el kellett hagyni a szülőföldjüket, szülőfalujukat, szülőhazájukat ! De nem csak a Reformátusoknak, hanem az ott élő más vallásúaknak is, mert Magyarok vagyunk, voltunk, mert annak születtünk. Mert az akkori Benes dekrétum úgy akarta, hogy megszabaduljon a Magyaroktól, és más nemzetiségűektől is. Tehát ilyen körülmények között kerültünk Pusztavámra.

A Reformátusok áttelepítéskor : kb. 30 család

A Reformátusok 2004.09.30-ig : 18 család

Evangélikus Egyház

Pusztavám gyülekezetérõl

Az elsõ betelepülõk 1715 körül érkeztek erre a vidékre. Olyan szegény, evangélikus emberek voltak, akiket vallásuk miatt üldöztek el hazájukból.

Második hullámban 1730 táján – legnagyobb részben a közép-bajor és osztrák nyelvterületrõl – jöttek. Itt gyökeret vertek, hitüket megtartották, szívós kitartással építkeztek, és hamarosan elérték, hogy templomuk, iskolájuk, lelkészük, parókiájuk legyen. 1740-tõl datálódik a gyülekezet léte, ez a dátum szerepel a gyülekezeti pecséten. 1754-tõl szolgál az elsõ evangélikus lelkész (Pálusch János) a településen, amelyet akkor még Ondódnak hívnak. 1785-ben épült fel a templom, majd rövidesen az iskola és a lelkészlak is. Az elsõ hivatalos lelkésze -közel 30 évi szünet után (Pálusch János /1754-57/ szolgálatát követõen) Nerodoly Mátyás /1785-95/. A századfordulón Greskovits Imre /1795-1804/ viszi át a gyülekezetet, majd Balassovitz Márton /1804-12/ szolgálata következik. Ezután, több mint 45 éven keresztül, Malatides Dávid szolgál /1812-58/. A század végén Dr. Payr Sándor /1887-96/ külön említést érdemel, az általa bevezetett, és szerkesztett énekeskönyv kapcsán. A következõ századfordulón Holko Mihály vezeti át a gyülekezetet.

1903-tól Pusztavám a település neve (korábban Nána ill. Ondód volt). Az 1900-as évek lelkészei: Kotsch Mihály /1903-27./; Hoffmann Ernõ /1927-34, és 1957-70/; Weinberger Gusztáv /1934-44/; Szabó Vilmos /1946-57/; Puskás János /1970-94/; Kapi Zoltán /1995-2014/;Ribárszki Ákos /2014-től

A pusztavámi gyülekezet története

A kezdetek

Pusztavám község, amelyet 1903-ig Ondódnak neveztek, Fejér megye észak-nyugati határán, a Vértes hegység lábánál, a Móri-árok peremén, a Vértes-Bakony közti átjáróban kereszteződő római kori utak találkozásánál települt, s az Által-ér szeli keresztül. Országúton Tatabányától 25 km, Mórtól 8 km távolságra található.

A település római kori emlékekben gazdag, de határában vannak az 1146-ban épült vértesszentkereszti „vörös kolostor”, és a Csákok által épített Gerencsér-vár romjai is. Területén a korai középkorban Vndó, (Ondó) falu volt, amely bizonyára megegyezik Ondóddal, de egy Nána nevű település is ismeretes erről a vidékről. Az 1332-1337-es évekből származó pápai dézsmalistából kitűnik, hogy Ondód akkor már templomos hely volt, plébániával. A templom fundamentumának és falainak romjai és – egyebek mellett – a rendezett formában ültetett régi gyümölcsfák maradványai a 19. század elején még láthatók voltak a mostani községtől északnyugatra eső területen. Helyének környékét még ma is “Ondódi templomrét”-nek nevezik. Zsigmond király 1437-ben keletkezett egyik rendeletéből ismeretes, hogy Ondódon létezett egy királyi vámhely. Erről a hajdani “Vám” helyről kaphatta a Pusztavám nevet a település. Nána falu nevét először egy 1379-bõl származó okirat említi, mint a székesfehérvári prépostság birtokát.

A középkorban a terület falvainak urai gyakran váltották egymást, többek között a szentkeresztesi bencés kolostor, a gesztesi földesúr, és a csókakői uradalom részei voltak. A török uralom alatt a települések elnéptelenedtek. „1662-ben, mint lakatlanok, üresek és művelés alatt nem állók említtetnek.”

Az 1814-ben Kis János dunántúli szuperintendens által végzett canonica visitátió jegyzőkönyve szerint Ondód újra telepítése 1715 körül kezdődött: „…az időnek viszontagságai , a Vallásbeli üldözések, és a Hit eránt való gyűlöltség, valamint az emberi Nemnek Szaporodása is azt tselekedte annak utána, hogy 1715 esztendő táján elsőben is Augustana Vallást tartó Evangélikus Lakosok Szállották meg a fellyebb nevezett falunak pusztáját, Kik Közül sokan, nagyobb részt Mindnyájan a felettébb való Szegénységnek s a legutolsó ínségig elható Szükségnek miatta, sok Esztendőkig föld alatt való üregekben, s annak barlangjaiba laktak.” Szegényesen, nehéz körülmények között élve kellett a török uralom alatt elpusztult földet a természettől visszahódítani.

1730-ban már három lakóház állt a mai Pusztavám területén: egy vadászház, Góbel Pál parasztemberé, és egy újonnan letelepedett jobbágyé. Ezt látva az erdőben rejtőzködők mind többen követték a példát, elhagyták a lakásra alkalmatlan barlangokat és a meglévő házak mellé, „Helységeknek módjára”, nagy szorgalommal rendes házakat építettek. Majd évről-évre erősödtek további evangélikus betelepülőkkel.

Az érkezők túlnyomórészt magyarországi németek voltak, akik a nyugat-magyarországi Vas, Sopron és Moson megyei otthonaikat cserélték a Vértesaljaira. Pontosabb származási helyként két egymáshoz közel fekvő falu neve maradt fenn: Rajka és Miklósfalva (Nickelsdorf). E két településről érkeztek kezdetben a legtöbben. De jöttek magyarok is – egyebek mellett – Szákról, Szendről és tótok különböző területekről. A betelepítéskor jelentős szerepe volt az evangélikus vallásnak, kevésbé volt meghatározó a „szálléttatott” személyek nemzeti hovatartozása. Olyan evangélikus emberek voltak az érkezők, akiket vallásuk miatt üldöztek, és itt reméltek vallási türelmet és megélhetést.

A harmincas években történt telepítés második hullámában kizárólag német telepesek érkeztek Németország (főképp Bajorország) és Ausztria más-más területeiről. Az okiratok szerint ugyanis nem lehet egységes őshazát meghatározni. Ezzel a betelepüléssel – amely még Tribsz generális, majd Jeszenák Pál és János földbirtokos urasága idején történt – már nagyobb falut képezett Ondód tisztán evangélikus hitű, békességben élő lakossága. Ezt a katolikus betelepítési szakasz követte, amely az örökös nélkül maradt evangélikus földesurakat felváltó új, katolikus birtokosok – az Eszterházy és Luzsinszky családok – védnöksége alatt, a móri kapucinus kolostor szerzeteseinek erőszakot és fondorlatokat sem mellőző segítségével történt.

Már 1740-ben (egyes iratokban 1730 található) megalakult az evangélikus gyülekezetet az akkor még Ondódnak nevezett településen. Ez a dátum szerepel a gyülekezeti pecséten is. Ez, nem teszi semmissé, inkább megerősíti a Balogh Ádám püspök naplókönyvében írtakat, amely az 1721–1741 között üldözött gyülekezetek sorában Ondód nevét is említi. Sőt a korszakra jellemző üldözések módjának és súlyának ismeretében elfogadható az is, hogy – Payr Sándort idézve – „Fábry Gergely kerületi jegyző és Németh Sámuel 1748. február 19-én, mint egyházlátogatók Bokodról Bodajkra és Csurgóra mentek, itt még nem találták, vagy nem vették észre az evangélikus híveket.”

Az első lelkész…

Első ismert lelkészük Pálusch (Pál) János 1754 és 1757 között szolgált, de az ő működését követően – közel 30 évig – szünetelt a nyilvános gyülekezeti élet. Az itt élő evangélikus elődöknek is meg kellett tapasztalniuk, hogy a vallásszabadság még messze van, s hitüket csak szívós kitartással, családi körben őrizhetik meg.

Az evangélikusok üldözése Mária Terézia uralkodása (1740-1780) idején kezdődött. Akkor költöztek nagyobb számban – kezdetben az evangélikus felekezethez tartozást színlelve – katolikus családok Ondódra. Szerzetesek is érkeztek a Móron letelepedett kapucinus rendből, és erőszakos térítést hajtottak végre az evangélikusok körében. Elvették könyveiket (Biblia, énekeskönyv stb.) és “különféle hamis állítások, színes beszédjek mellett, sokakat közülök elámétván a Romai Katholikus Vallásra téréttettek.” A hitükben megmaradtakat pedig arra kényszerítették, hogy Mórra stólát fizessenek és vegyenek részt a katolikus iskola és parókia építésében, míg maguknak ugyanezt nélkülözni kellett.

Az 1770-es esztendő táján egy prédikátort hoztak maguknak a hívek, de mihelyt a móri barátok tudomást szereztek róla “a jó prédikátor ellen kikelvén, élete után ólálkodtak” és éjnek idején menekülésre kényszerítették a legkomolyabb üldözéssel. A lelkipásztor testben erőtlen és “élemedett korú” volt. Neve feledésbe merült.

A nehéz körülmények, és üldözések következtében sok itt élő magyar evangélikus eladta vagyonát és más helyre költözött, hogy az üldöztetés hitbeli következményeitől mentesüljön. Ezek a problémák az itt élő német ajkú ágostai hitvallású evangélikusokat még súlyosabban érintették, mert nekik nem volt lehetőségük elköltözni.

Különleges áldása Istennek az, hogy a hívek ennyi sanyargatás és üldöztetés dacára ragaszkodtak hitükhöz és megmaradtak evangélikusnak ezen a vidéken is. A hittapasztalat: Isten próbára tesz, de segít elviselni is a nehézségeket, az üldözötteknek tartós, erős hitet adott. Az új otthonra lelt telepesek nagyon szegények voltak, viszont gyermekáldásban gazdagok. Nem volt ritka a családonként tíz fölötti gyermekszám sem. Házasságokat egymás között, vagy kis részben a száki magyar, illetve a bokodi szlovák-magyar evangélikusokkal kötöttek. Szegénységük és a sok gyermek dacára nem feledték, hogy az egyházat építeni kell minden erővel. Ezt az is bizonyítja, hogy amikor nem volt lelkészük, akkor maguk választotta – arra alkalmas – emberek vezették a gyülekezetet. Pajtákban, illetve otthonaikban tartottak bibliaórákat és istentiszteleteket. A katolikusok már 1760-ban, alig 14 évvel az első katolikus betelepítés után, templomot „kaphattak”, de a lutheránusok, akik már 1715-ben letelepedtek, csak 1785-ben építhettek torony nélküli oratóriumot.

A vallásukban megmaradt hívek 1783-ban a szomszédos Komárom vármegyei, szlovák-magyar gyökerű, bokodi evangélikus gyülekezethez csatlakoztak. Minden vasárnap „seregenként, egy nyájhoz hasonló szelídséggel mentek” a mintegy 6 km-re lévő és egy órai gyaloglást jelentő bokodi templomba. Részt vettek a bokodi templom építésében és hozzájárultak a lelkészfizetéshez. Gyermekeik kezdetben a helybeli római katolikus iskolába jártak, mert a bokodi tanító nem jól értette a német nyelvet. Bár minden családapa maga oktatta gyermekeit hitünk alapigazságaira, a szülők gondoskodtak arról, hogy gyermekeik részesüljenek a konfirmációi előkészítésben is. Az utóbbiban oroszlánrészt vállalt egy egyszerű, hitben járó parasztember: Moschberger György nánai zsellér.

II. József 1781-ben kiadott türelmi rendelete 100 család együttléte esetén lehetőséget biztosított a szabad gyülekezet alapításra és arra, hogy a gyülekezet tagjai – meghatározott feltételek mellett – templomépítő terveiket megvalósítsák. Sajnos, beadott kérelmükre kedvezőtlen választ kaptak a pusztavámi evangélikusok, mivel nem volt meg a feltételül szabott 100 család. A gyülekezet ebbe nem nyugodott bele. Kérvényt fogalmaztak, és Krebs Pál, valamint kurátor társa Czechmeister Lőrinc, – a gyülekezet akkori elöljárói – útnak indultak gyalog Bécsbe, hogy személyesen adják át kérelmüket. Bátorságuk és elszántságuk eredményeképpen megkapták a császári engedélyt 1784. július 26-ai dátummal. Ez óriási örömöt váltott ki a gyülekezetben. Hatására hihetetlen gyorsan és lelkesen kezdett hozzá az újonnan alakult – immár hivatalos – egyházközség a tervek megvalósításhoz.

Az egyházközség első, hivatalos lelkésze Nerodoli Mátyás (1785-1796) volt. Bokodról érkezett és a falu akkori bírájának, Farkas Ádámnak a házában lakott. Kezdetben az istentiszteleteket Krebs Pál pajtájában tartották, de mindent megmozgattak annak érdekében, hogy a templomépítési tervek mihamarabb megvalósulhassanak. Már 1785. április 13-án délelőtt 11 órakor megtörtént az ünnepélyes alapkőletétel. Ezen a csodálatos ünnepen a lelkész – népes hallgatóság előtt – a próféta szavát prédikálta: „Ezért így szól az én Uram, az ÚR: a Sionra egy követ teszek le alapul, szilárd követ, drága sarokkövet alapul. Aki hisz, az nem menekül el!” (Ézs. 28,16.) Örömükbe szomorúság is vegyült, mivel nem engedték a templomot a község közepére építeni, hanem csak a falu szélére – ahol akkor még semmilyen épület nem állt és ráadásul ingoványos volt a terület.

A lelkesedés az építkezés ideje alatt sem lankadt. Számosan igen jelentős hozzájárulást adtak munkájukkal és adományaikkal. Külön kiemelendő Krebs Pál, Czechmeister Lőrinc, Farkas András, Macher György, Strobl György, Grósz Mihály, Barabás Pál és János és Halenár András neve. Csak nagy összefogással és lelkesedéssel vált lehetővé, hogy mindössze fél év alatt – 1785. április 13-a és 1785. október 19-e között – elkészült a késő barokk stíllusban épített templom, és a Szentháromság ünnepe utáni 20. vasárnapon felszentelhették. Mivel az egyházközség német-szlovák-magyar egyháztagokból állt, ezért három nyelven történt a szolgálat az ünnepen. Magyarul Magdó András hirdette az igét Bakonyszombathelyről, németül Perlaky Dávid Komáromból, szlovákul pedig Szepessy Mihály senior prédikált. Vendégek voltak: a bokodi lelkész, Csernyéről, Velegről lelkész és tanítók együtt. Az ünnepség 9 órától délután 3 óráig tartott.

A templom állt, de a berendezéseivel sem késlekedtek. A szószéket, az oltárt és a padokat a pátkai Petris Ferdinánd ajándékozta 1787-ben. Két évvel később Mautzer Mihály bokodi hentes az oltár kiegészítő tartozékaival tette teljesebbé a templombelsőt. Az oltár kezdetben a mostani bejáratnál – utcafronton – állt.

Az első két harangot a Mendel Gáspár nevű harangöntő mestertől rendelték, 1795-ben. A harmadik harangot (mai nagyharang) ugyanott öntötték 1822-ben.

Első orgonáját a gyülekezet Oroszlányból vásárolta 80 guldenért. Egy komáromi orgonaépítő munkája nyomán új orgonával gazdagodtak 1815-ben

Egy évvel a templom építése után parókiát és iskolát építettek. Ezzel gyermekeik a római katolikus iskola helyett már saját felekezetük iskolájába járhattak.

A három épületet – a templomot, a lelkészlakást és az iskolát – 1790-ben kerítéssel vették körül.

A századfordulóig

Az áldásos munkát végző Nerodoli Mátyás lelkészt nyolc éves szolgálatra Greskovits Imre (1796-1804), majd ugyancsak nyolc évre Balasovits Márton (1804-1812) követte.

A gyülekezet történetét latinul megíró, „igen derék lelkész” 1806-ban házanként járva írta össze híveit. A lélekszámot 630-nak találta, de ez a szám 2 évvel később jelentősen megcsappant, mert 23 család (138 lélek) részben Bánátba, Tolnába, Paks-Györkönybe, de legnagyobb részt az akkor keletkezett Lajoskomáromba települt a munkalehetőségek csökkenése miatt. Ők alapították az ottani gyülekezetet, és építettek ott is templomot.

Az ondódi templom tornyának építése 1808-ban indult, de a francia háború miatt csak 1809-ben lett kész. Az alapkő lerakásnál Balasovits Márton lelkész Mk. 14,1. alapján prédikált. A torony építéséhez Stettner Mátyás, Czechmeister Lőrinc és Czéh István 50-50 guldent ajándékoztak. Ebben az időben történt a templom három lépcsőben való megnagyobbítása is.

Az 1810. január 14-i móri földrengés pusztító hatása Ondódot is érintette, a természeti csapás következtében egyházi épületei megrongálódtak.

Malatides Dávid több mint 45 éven keresztül (1812-1858) volt a gyülekezet prédikátora. Őt fia, Malatidesz Sándor, mint adminisztrátor váltotta egy évi (1858-1859) lelkipásztori munkára.

A közösség erősödését szolgálták a gyakori püspöki vizitációk, amelyek különösen Kis János (1812-1846) szuperintendensi működése alatt voltak gyakoriak. A püspök 1814-ben, 1824-ben, 1828-ban, 1836-ban és 1839-ben tartott canonica visitátiót a gyülekezetben. Az 1814-ben végzett vizitáció jegyzőkönyve szerint Pusztavámon és a hozzá tartozó Nána helységben (1813. évi adat) 625 lélek élt. A lakosok valamivel több, mint fele evangélikus volt, és egy-két házat kivéve jobbágyok alkották a falu népét. Az eklézsia nagyobb részét a németek tették ki. A tótokhoz 12 pár tartozott, magyarok csupán három házban laktak. Az egyházközségnek két filiája volt: a móri és a kápolnai. Móron 38 evangélikus lakott, a kápolnai evangélikusok közül 12 lélek tartozott Pusztavámhoz, mert a tótok Oroszlányhoz csatlakoztak. (Kápolna-puszta ma már nem található a térképen. 1945-ben véres harcok színtere volt. Az ott élő 23 – többségében evangélikus – család férfi tagjainak nagy részét az oroszok kivégezték.)

Az 1824. szeptember 14-én tartott „Superintendentialis Visitátio” alapján Mór és Kápolna filiákkal együtt már 730 evangélikus – közöttük 60 tót és 16 magyar nemzetiségűt – élt az egyházközségben. A hivatali szolgálatot a lelkész három nyelven végezte a gyülekezetben. „Mivel pedig több Nácioból áll, a magyar és Tót változtatva tartatnak, a német ellenben, az Ekklézsiának nagyobb és erősebb része folyvást mindennap és vasárnap.”

A nemzetiségekhez kötődő három nyelv mellett a deákot is jól ismerő prédikátor 40 éves, nemesi származású, házasember, hat gyermek apja, aki felsőfokú tanulmányait Sopronban és Wittenbergben végezte.

A tanítói hivatalt betöltő Göndör István 44 éves, négy gyermek atyja, és tót anyanyelvén kívül a deák, a magyar és a német nyelvet beszéli. Szabados Pál esperes 1859. május 14-én tartott „törvényes visitátio jegyzőkönyve” szerint a vizsgálat idején 778 lélek tartozott az egyházközséghez, amelynek 1786-ban épült iskolája „újból építtetett” 1852–ben. „Számlál pedig 1 tantermet, mely 6 ablakon át végzi világosságát, 1 lakószobát, 1 élésházat, 1 istállót, 1 pinczét, 2 ólat, 1 pajtát.” Kitűnik az is, hogy a templomtornyot 1857-ben újították fel.

Esztel (Estl, Estel) Sámuel 1859 és 1876 között volt a gyülekezet lelkésze. Az ö szolgálata alatt látogatta meg a gyülekezetet Karsay Sándor püspök. Az 1869. április 21-én végzett vizsgálat jegyzőkönyvéből kitűnik, hogy a pusztavámi egyházközségben az egyházi tartozások és járandóságok párszám szerinti kivetése volt gyakorlatban. „Ajánlatott a gyülekezetnek, hogy ezután a szeretet és igazság elvét követve a közterhek viselésénél a birtokaránylagos kivetést alkalmazza, nevezetesen a gabonajárandóságot földbirtok után, a pénzbeli fizetéseket részint adóforint, részint lélekszám után vesse ki.”

Az 1875. évi névtár szerint 826 lélek tartozott az anyagyülekezethez. Móron és Csókakőn 30 személyt jegyeztek evangélikusként. Összesen 856 lélek alkotta az egyházközséget. A lelkész mellett fia (?), Esztel (Estl, Estel) Rezső segédlelkészként szolgált. Hauptmann János tanító 120 gyermek oktatásáról gondoskodott. A gyülekezet Pusztavám (Ondód) néven, német-magyar nyelvű gyülekezetként szerepelt a névtárban.

Hófbauer Pál 1876 és 1883 között pásztorolta a híveket. Az ő működése idejére esett a leégett lelkészlakás újjáépítése. A munkálatokat 1877-ben végezték. Az építkezés 1981 gulden 33 krajcárba került, de a szükséges kézi- és más munkákat a gyülekezet tagjai vállalták.

Falaky Károly csupán öt évig (1883 – 1887) szolgálta itteni híveit. Az iskola bővítése és renoválása 1888-ban történt. Az iskolások száma ekkor 130 volt. Valószínű, hogy ebben az időben került a templom délkeleti falán, egy falmélyedésbe a ma is látható és működő napóra.

A század végén – szolgálatát rövid ideig soproni teológiai tanárságra cserélve – a nagytehetségű Payr Sándor (1887-1896), a későbbi teológiai professzor, egyháztörténész volt a gyülekezet lelkésze. Az egyházi személyiség általánosan ismert egyháztörténeti munkássága mellett külön említést érdemel, az általa bevezetett, és szerkesztett német nyelvű énekeskönyv, a CHRISTLICHES GESANGBUCH Zum Gebrauch für die evangelische Gemeinde Ondod (Keresztyén Énekeskönyv az ondódi evangélikus egyházközség használatára), amelyet 1891-ben adott ki az ondódi (pusztavámi) egyházközség saját költségén. A gyülekezet ugyanis addig az 1762-es pozsonyi énekeskönyvet használata. Egységes, az egész országban elrendelt német énkeskönyv ebben az időben nem volt. Az ondódiak éneklés iránti igényét jelzi, hogy ezzel egyidejüleg bevezettek egy magyar énekeskönyvet is, amely 1891-ben újra szerkesztett és kiadott változatban „KERESZTYÉN ÉNEKES KÖNYV“ néven került a hívek kezébe.

A hajdani ondódi lelkésznek később ­– már soproni történész-professzorként – oroszlánrésze volt a „DUNÁNTÚLI KERSZTYÉN ÉNEKESKÖNYV“ szerkesztésében és kiadásában. Az 1911-ben megjelent és 44 évig változatlanul használt énekeskönyvben 2 éneke mellett 64 általa fordított vagy átdolgozott ének szerepel. Ezek között található az „Erős vár a mi Istenünk“ szövege, amely a 40-50 féle változattal szemben, néhány kifejezés megváltoztatása után – Hamar Gyula Harangszóban megjelent cikkét idézve – „egyszerűsége, világossága, magyarsága mellett leghívebben alkalmazkodott az eredeti Luther szöveghez, annak tömörségéhez, és az eredeti dallam ritmusához.“ Egyházi himnuszunk ma használatos szövege két szóban tér el ettől. Mai énekeskönyvünket D. Payr Sándor öt fordítása és egy saját szövegű éneke (EÉ 490) gazdagítja.

A nagy történettudós, énekköltő és fordító 1938-ban, 77 éves korában hunyt el Sopronban. Koporsójánál D. Kapi Béla püspök mondott gyászbeszédet, aki – mint rangidős püspök – még abban az évben látogatást tett a pusztavámi gyülekezetben is. Payr Sándor ondódi távozása után a gyülekezet Posch Sándort választotta lelkészének, de ő még hivatalba lépése előtt váratlanul Győrben meghalt.

A II. Világháború előtt és alatt

A tragikus esett után a fiatal Holko Mihályra esett a hívek választása, aki nyolc évi szolgálata idején (1896–1904) átvezette a gyülekezetet a 20. századba.

Dr. Baltik Frigyes dunáninneni püspök tartott 1897. június 15-én és 16-án hivatalos egyházlátogatást az 1116 lelket – közöttük 142 iskolaköteles gyermeket – számláló egyházközségben, amelynek a vizsgálat idején filiája nem volt. Szórványban ­ (Móron, Árkipusztán és Géza majorban) 6o evangélikus élt, akik az istentiszteleteket csak időnként látogatták. Lelki gondozásukat lakóhelyükön a lelkész anyagi eszközök hiányában kellően nem tudta ellátni. Ennek következtében a Móron élő evangélikusoknál „ a hittől való elszakadás“ veszélye állt fenn. A helyzet súlyosságát felismerve püspöki intézkedés történt a lelki gondozás kerületi segítséggel történő megerősítésére.

A lelkész minden hónap első vasárnapján és a sátoros ünnepek második napján magyarul prédikált. Német istentiszteleteken és szertartásokon a porosz és würtenbergi, a magyarokon a Karsay-Czékus féle agendát használta. A komfirmáció oktatást Wéber Samu (szepesbélai lelkész, szepesi főesperes) „Confirmandenbüchlein“-je és Luther Kiskátéja alapján tartották. 1903-tól Pusztavám a település hivatalos neve (korábban Nána ill. Ondód, Ondoth volt). A gyülekezethez akkor 1101 lélek tartozott. Kótsch Mihály (1904-1927) közel negyed századon át pásztorolta a híveket. Az ő működése alatt – még az első világháború kitörése előtt – újabb, második szolgálati lakást épített a gyülekezet. De az öröm nem tartott sokáig. Jöttek a behívók és a gyászjelentések. Az I. világháborúban a gyülekezetből 41-en vesztették életüket. Két harang is „bevonult“. Csak az 1822-ben öntött nagyharang maradt meg. A háborúba rekvirált harangokat 1922-ben újakkal – 163 kg-os és 84 kg-os – pótolták. E költségek ( 130 ezer korona) előteremtéséhez nagy segítséget nyújtott a gyülekezetből elszármazott, Amerikába kivándorolt pusztavámiak adománya.

A tragédiák a parókiát sem kerülték el: 1927 májusában gyomorrákban elhunyt a gyülekezet lelkésze. Ötvenhat éves volt. Sírja a pusztavámi temetőben van (16 évesen elhunyt fia és 15 éves korában eltávozott leánya között). Emlékét a hálás utókor kegyelettel őrzi. Hivatását Lajos fia (hajdani lajoskomáromi lelkész) folytatta.

A 114-éves orgona helyébe 1929-ben 6.720 pengőért egy újat készíttetett a gyülekezet a pécsi orgonaépítő Angster céggel, de ekkor már Hoffmann Ernő (1927-1934) volt a lelkipásztor. Az ő Izménybe távozása után Weinberger Gusztáv (1934-1944) lett Pusztavám lelkésze. Nehéz éveket követő békés korban kezdte meg szolgálatát. Virágzó, 1184 evangélikus lelket számláló gyülekezet pásztora lett a 2521 főt számláló faluban.

Az 1920-as években Kapi Béla püspök által megszervezett – addig egyházunkban csak elvétve folyó – belmissziói munka Pusztavámon is megindult. Az egyházmegyei közgyűlés 1937. évi jegyzőkönyve szerint: „Lelkes munkával folyt az egyesületi élet. Serdülők legények, lányok, nők és férfiak egyesületbe tömörülve külön- külön összejöveteleket tartottak.“ Biblia- és imaórák, valamint liturgikus esti áhítatok voltak. Megalakult az iskolás gyermekek gyülekezete, akik azt tűzték célul maguk elé, hogy lelkészük vezetésével házi áhitatokat tartanak azok számára, akik öreg korúk vagy betegségük miatt az istentiszteletekre nem tudnak eljárni. A gyermekek jótékonysági munkát is végeztek a rászoruló egyháztagoknál.

Az 1940-ben kiadott egyházegyetemi névtárban 1200 lélekszámú anyagyülekezetként szerepel Pusztavám. Szórványai közül Mórról 158, Bakonysárkányból 14, Csókakőről 1 lélek tartozott az 1373 tagú egyházközséghez.

A Volksbund 1940-ben alakult meg Pusztavámon. Ideológiája felekezettől függetlenül hatott a falu német nemzetiségű lakóinak jelentős részére. Következményei súlyosan érintették a vidék lakóit és az evangélikus gyülekezetet is. Lélekszáma és ereje megcsappant. Több személy – köztük közel 500 evangélikus még a szövetséges csapatok megérkezése előtt, 1944 novemberében – ­­elmenekült Pusztavámról, és részben lovaskocsikkal, nagyobb részben vonattal elhagyta az országot. A kocsikkal menekülők Bajorországba mentek, a vonattal távozók Csehországba kerültek. Előbbiek a választott helyen le is telepedtek Geretsried városában A Csehországba érkezők többsége már 1945 május-juniusában visszajött hazájába. Az ő távozásuk és az 1948. február 10-én végrehajtott kitelepítés a gyülekezet kb. felét érintette.

Weinberger lelkész 1944. december 23-án – a község körül folyt kemény harcok idején – elmenekült a faluból. Endrődi /Ernst/ Alfréd kántor-tanító katonai szolgálatot teljesített. Pfandler Nándor másodtanító már 1943-ban elhagyta a falut, német katona lett, a háború után Münchenben élt. A gyülekezet hívatásos vezetők nélkül maradt.

Pusztavám harcszíntérré vált. A faluért folyó véres küzdelemben a gyülekezet tagjai közül tizenketten – köztük öregek és gyermekek – civilként, otthonukban lettek az értelmetlen öldöklés áldozatai. Katona fiaik közül 51-en, hősi halottként, idegen földben várják a feltámadás Urát.

A háború nagy kárt okozott a községben. Az egyházi épületek is megrongálódtak. A gyülekezet levéltári anyagának nagyobb része megsemmisült, de az anyakönyveket sikerült megmenteni, mert a lelkész távozásakor valamennyit magával vitte Sopronba, ahonnan a háború után sértetlenül és hiánytalanul visszakerültek.

A harcok befejezése után több hónapon keresztül Maráczi János gondnok tartott istentiszteletet a megfogyatkozott, pásztor nélkül maradt nyájnak.

A gyülekezeti adminisztrációt helyettes lelkészek – Pohánka Sándor bokodi és Milán János oroszlányi lelkész – végezték. 1945 szeptemberétől Tarjáni Gyula segédlelkész látta el az egyházi szolgálatot, és a bokodi lelkész fennhatósága alatt nagy buzgalommal kezdett híveivel együtt a súlyosan megrongálódott épületek rendbehozatalához.

Tarjáni lelkész más szolgálati helyre történő irányítása után – 1946 augusztusában – a kerület püspöke a Felvidékről kiutasított Szabó Vilmost nevezte ki adminisztrátornak. Öt 1947 decemberében, miután a közgyűlés kimondta a lelkészi állás megüresedését rendes lelkészének hívta meg a gyülekezet. Weinberger lelkész ugyanis nem tért vissza. Ausztriában telepedett le, és Amstettenben szolgált 1966-ban bekövetkezett haláláig.

Itthon maradtak és kitelepítettek

Új élet kezdődött. A rendbetett épületek között bizakodva folyt a lelki építkezés, de német származásuk miatt egyre több zaklatásnak voltak kitéve a hívek. Csakhamar majdnem az egész gyülekezet nincstelenné és hajléktalanná vált. A súlyos helyzetet fokozta a már régóta rettegéssel várt kitelepítés – 1948. február 10. -, s a bajt tetőzte az 1948 nyarán bekövetkezett iskola-államosítás.

A kitelepítettek Kelet-Németországba kerültek. Az évek folyamán többen vállalták a kockázatos nyugatra való átszökést, s közülük számosan szintén Geretsriedben találtak otthonra. Közülük ketten különösen is szívükön hordozták a kapcsolattartást a szülőhazával és egykori anyagyülekezetükkel. Macher János – mint városi képviselő és az ottani evangélikus gyülekezet egyik vezetője ­– azon fáradozott, hogy új otthonukban evangélikus templom épüljön és a felszentelése szintén Szentháromság ünnepe utáni 20. vasárnapra essen, mint a pusztavámié. Vágya teljesült: 1960-ban felépült a Petruskirche nevű templom. Később a két helység között partner-települési, majd a két evangélikus közösség között testvér-gyülekezeti kapcsolat alakult ki. Netzkár András a hagyományőrzés révén erősítette a kapcsolatot az óhazában élőkkel. Munkájuknak szép emléket állít a Geretsriedben 1978-ban megjelent Heimatbuch von Pusztavám, amelyben méltó helyet kapott a gyülekezet története is.

Az itthon maradtak élete hosszú időre a templom falai közé szorult. Szabó Vilmos több, mint egy évtizedes pusztavámi szolgálat után, 1957-ben – mivel a pásztor és nyája közötti bizalmi viszony meggyengült – lemondott hivataláról. Rövid bakonycsernyei működést követően Nyiregyházára került. Ott szolgált nyugdíjbavonulásáig, és ott is húnyt el 1987-ben. (Vilmos Béla nevű fia Pakson esperes-lelkész.)

A hívek hajdani lelkészüket, az Izményben szolgáló Hoffmann Ernőt (1957-1970) hívták vissza pásztoruknak. Ő haláláig szolgálta hűséges gyülekezetét. Budapesten húnyt el 1970. szeptember 8-án. Hetven éves volt. Sírjánál D. dr. Ottlyk Ernő püspök és Nagy István esperes hirdette a feltámadás evangéliumát. Puskás János 25 évig (1970–1995 állt a gyülekezet élén. Működése alatt a megrepedt harangjukat újra öntették, a II. világháborúba elvitt harang helyére újat készíttettek, korszerű lelkészlakást építettek a templom mögötti udvarban (1977), felújították a templomot, és betonköténnyel vették körül a bányaművelés miatt megrepedt 200 éves templom fundamentumát (1983–1985). A régi parókiában gyülekezeti termet és irodát alakítottak ki és kicserélték a villamos hálózatot. A munkálatokat a Németországban élő pusztavámiak is támogatták. Egyidejűleg folyt a lelki építkezés is: hatalmas szervezés eredményeként ismét leánygyülekezet alakult a móri szórványban (1986).

A lelkész szolgálatát mindaddig végezte, amíg a szíve azt nem mondta: elég! Agyérgörcs, infarktus, és egyéb szervi bajok késztették a nyugdíjba vonulásra.